Eperfa

Nagyapámtól árnyékos kertet örököltem. Diófát, körtefát, hársat, kajszit, szőlőst telepített a ház köré, no meg egy azóta hatalmasra terebélyesedett eperfát.

Az igaz, hogy nyáron meg lehet bújni a meleg elől kellemesen hűs élénkzöld lombja alatt, de az is igaz, hogy ilyenkor, június-júliusban szakadatlanul potyog róla az apró, ragacsos gyümölcs.

Így hát inkább bosszúság, mint öröm.

Az még hagyján, hogy minden reggel össze kell söpörni a sok-sok epret: egy kis reggeli torna nem árt, de napközben sem szünetel a potyogás, s ráadásul a lehullot gyümölcs mind kárbavész.

Pedig a levél is, meg a termés is gyógyhatással bír, aztán meg azt is hallottam, hogy egyeseknek sikerült egészen jó pálinkát főzni a gyümölcsből.

Én még ott tartok, hogy azon gondolkodom, miként barátkozzam össze jobban az eperfámmal. Tudom, hogy ő semmit sem vétett, csak tette a dolgát: nöttön nött, terebélyesedett, és évről évre hozta rengeteg kis ragacsosan édes termését. A mulasztók mi, körülötte élő emberek voltunk, vagyunk: mert nem fogtuk fel és nem értékesítettük gyümölcsét, és nem fogtuk vissza egy kissé növekedését.

Most aztán egyre nehezebb féken tartani... Egy-egy nagy vihar esetén ágai is letörhetnek, netán villám is belécsaphat.

Egy biztos: tudatosságra ébresztett. A természet nem vár, a maga útját járja, és nekünk, embereknek kell alkalmazkodnunk hozzá!!!